| Akinél jó kezekben volt a kupa: Joe Fagan A liverpool sztori 1977 nyarától folytatódott: a 26 éves Kevin Keegan 500 ezer fontért elment – Hamburgba –, és a 26 éves Kenny Dalglish érkezett 440 ezer fontért – a Celtictől. Egyik világsztárt a másik váltotta, ettől eltekintve úgyszólván semmi sem változott az Anfield Roadon. Igaz, Tommy Smith visszavonult, de a csapat fikarcnyit sem gyengült. És egy évvel később újból ott volt a BEK-döntőben. Amelyet ezúttal hazai földön, a Wembleyben rendeztek, ráadásul nem is német klassziscsapat, hanem a picinyke belga FC Bruges volt az ellenfél…
A Wembley a kora májusi estén olyan volt, akár a Vörös-tenger. A 92 ezer néző között legalább 80 ezer Liverpool-drukker. A gyepen pedig totális brit dominancia, még ha az 1–0-s eredmény mást is sejtet. Valójában sokkal simább volt a siker, mint 1977. május 25-én Rómában a Mönchengladbach ellen (3–1). Bob Paisley legényei újólag bizonyították: a Liverpool Európa legjobb csapata. Kű Lajos fejese, Kenny Dalglish gólja A belgák a kilencvenből nyolcvankilenc percen át csak védekeztek. Ha bármikor érvényes volt a közhely – az eredmény nem fejezte ki híven a játék képét –, akkor ez most így volt. Az az egy perc kevéssel a szünet előtt jött el, amelyben Kű Lajos – a finálé idehaza méltatlanul agyonhallgatott magyar szereplője – csak hajszállal fejelt a léc fölé. Ettől az egyetlen helyzettől eltekintve egy csapat volt a pályán: a Liverpool. Kenny Dalglish gólja – a 30. abban az idényben – a Liverpool fennállása legfontosabb mérkőzésének megnyerését jelentette (nem mi találtuk ki, Bob Paisley minősítette így a döntőt). A 64. percben Terry McDermott és Graeme Souness szőtte az akciót a jobb szélen, utóbbi hajszálpontosan emelt Dalglish elé, aki a kimozduló Jensen kapus mellett a jobb felső sarokba lőtte a labdát. Bob Paisley – aki egy évvel korábban Rómában, a döntő másnapján megszokott sapkájában, ócska szvetterében, papucsban és pizsamanadrágban, hóna alatt a serleggel jött le reggelizni a szálloda éttermébe – fontos momentumra mutatott rá: „Amikor először értesültem Jock Steintől, a Celtic menedzserétől arról, hogy Kenny Dalglish a távozás gondolatával foglalkozik, azonnal beindultam. Az volt a lényeg, hogy Kenny a nevezési határidőre a mi játékosunk legyen. A négyszáznegyvenezer font ugyan borsos ár volt, de én tudtam, Kenny minden pénzt megér.” 1979-ben és 1980-ban két évre – a The Kop fanatikusainak megfogalmazásával élve – „kölcsönadták” a BEK-serleget Brian Clough Nottingham Forestjének, de 1981. május 27-én este 9 óra 50 perckor visszakerült a trófea oda, ahová tartozott: Liverpoolba. Ez volt ugyanis az a pillanat, amikor a Parc des Princes Stadion lelátóin felharsant a „Barney, Barney!” szövegű kórus, Alan Kennedy meccsnyerő gólját ünnepelve a Real Madrid elleni BEK-döntőn. Ezután már csak kilenc percet kellett kibekkelni ahhoz, hogy 1977 és 1978 után harmadszor is az Anfield Roadra vihessék a serleget. Pedig az 1980–81-es évad nem úgy indult és folytatódott, hogy a harmadik BEK-diadal idénye lesz. A bajnokságban például csak az ötödik helyet sikerült megszerezni, a csapat botladozott a belföldi porondon – Bob Paisley azonban ezúttal is zseniálisan sakkozott a futballpályán. Miután egyértelművé vált, hogy a bajnoki cím kicsúszott a kezükből, minden háttérbe szorult az európai menetelés mögött. Rémséges dráma a Heysel-stadionban Bruce Grobbelaarnak, a Liverpool legendás kapusának nem volt egyszerû gólt lôni Bruce Grobbelaarnak, a Liverpool legendás kapusának nem volt egyszerû gólt lôni Ami a bajnoki meccseken benne maradt a „vörösök” lábában, az kamatostul kijött a a BEK első fordulóiban. A finn Olulu Palloseura kiejtését követően erősebb ellenfél várt a Liverpoolra: az Alex Ferguson dirigálta Aberdeen. A szigetországi sajtó „Battle of Britain”-nek, azaz britanniai csatának nevezte el az angol és a skót bajnok párharcát. A Pittodrie-ban nemcsak lélektani, gólban is mérhető előnyhöz jutott Bob Paisley alakulata – Terry McDermott találata volt az egyetlen –, majd a visszavágón Willie Miller 38. percben szerzett öngólja után a skótok minden esélye elszállt. Phil Neal, Kenny Dalglish és Alan Hansen egészítette ki a 4–0-s végeredményt. Kapitulált a CSZKA Szófia és a Bayern München is (igaz, utóbbit csak idegenben szerzett góllal sikerült kiverni), és máris itt volt május 27., a hatszoros BEK-győztes Real Madrid elleni finálé a Parc des Princes stadionban. A meccset a mi Palotai Károlyunk vezette, s a 81. percig nem bírt egymással a két csapat. Ami viszont ekkor történt, azt éljük át még egyszer a főhős, Alan Kennedy elbeszéléséből: „A törött jobb csuklóm be volt gipszelve, s már akkor majd’ kiugrottam a bőrömből, amikor Bob közölte velem: játszom. Emlékszem, az volt az első gondolatom: nem hagyhatom cserben Bobot, hiszen akik eddig helyettesítettek – Richard Money, Colin Irwin –, hibátlanul tették a kötelességüket. Nos, a nyolcvanegyedik percben Ray Kennedy bedobása után a labda a mellemen landolt. Nem is tudom, mit kerestem a pályának azon a területén, valószínűleg a Jóisten irányított arra. Cortes próbált szerelni, de nem sikerült, én meg félfordulattal rávágtam a labdát, jó messziről, lesz, ami lesz alapon. Agustin számára végzetes mozdulatot tett balra, a labda pedig a jobb válla fölött a hálóba vágódott. A következő jelenet, amire emlékszem, hogy ott állok a kerítésnél a félőrült vörös szurkolók előtt, és rázom az öklömet…” És „Barneyből”, az angolul Barney Rubble nevű, rajzfilmbeli mackófigurára hasonlító, bajuszos, bokszolóorrú robotosból Merseyside legendája lett. „Fagan’s Treble Was No Trouble”, olvashattuk a The Kop monumentális molinójáról a római Stadio Olimpicóban 1984. május 30-án, a hazai csapat ellen megnyert BEK-döntő tizenegyespárbaja után. Bizony, a menedzser, Joe Fagan, aki mindössze két éven át igazgatta a „vörösöket”, az 1983–1984-es szezonban a bajnokságot, a Ligakupát és a BEK-et is megnyerte fiaival. Amikor 1983 nyarán Bob Paisley átadta a váltóbotot annak az embernek, aki másfél évvel Bill Shankly előtt (!) tette be a lábát a híres liverpooli Boot Roomba, az öltözőbe, ezt a szózatot intézte a sajtóhoz. „Meglehet, sokan talán túlzottan is sikerre éhesnek és telhetetlennek tartottak. Valóban, hajhásztam a sikert, mániákusan gyűjtöttem a trófeákat. Most visszavonulok. De van egy rossz hírem: az, aki átveszi a helyemet, még nálam is éhesebb.” S valóban: a klubot 27 éven át szolgáló Joe Fagan első menedzseri idényében triplázott, majd a másodikban ismét bevezette a csapatot a BEK-fináléba. Igen ám, csakhogy azt a döntőt a végzetesen lerobbant brüsszeli Heysel Stadionban játszották a Juventusszal. És a 39 olasz halálos áldozatot követelő, majd az 1–0-ra elbukott csata annyira megviselte Joe Fagant, hogy néhány nappal később benyújtotta lemondását. De most emlékezzünk csak a szépre, a Liverpool második római BEK-diadalára. A kilencven, majd a harminc perc – a hosszabbítás – nem hozott döntést, az 1–1-hez a liverpool részéről az egyetlen négyszeres BEK-győztes, Phil Neal tette hozzá a legtöbbet a góljával. A csapatkapitány Graeme Souness élete egyik legnagyobb meccsét játszotta, Bruce Grobbelaar, a zimbabwei kapus pedig a tizenegyespárbajban megőrjítette az olaszokat. Bruno Conti és Francesco Graziani kísérleténél bedobta a rongylábtrükköt – tenyereit a két térdére helyezte, és úgy tett, mintha charlestont járna –, amitől a két olasz válogatott csatár úgy megzavarodott, hogy kirúgta a labdát a stadionból. Milyen kevés elég egy BEK-győzelemhez… Egy-két korsó sör a szurkolókkal Rafael „Rafa” Benítez 12 évesen, madridi hetedik osztályos általános iskolás korában éjjel-nappal a Stratego nevű játék előtt ült. Ennek a lényege: seregeidet győzelemre vezetve megkaparintani az ellenség zászlaját. Nos, 2005. május 25-én, az isztambuli Atatürk-stadionban pontosan ezt tette a látszólag visszahúzódó, halk szavú „madrileno”. A menedzser, aki április 13-án, a Juventus elleni negyeddöntő-visszavágó előtt néhány órával legót vásárolt fiainak egy torinói szaküzletben, s aki már 18 évesen játékos-edző volt, s csapatát este nyolckor ágyba parancsolta a másnapi meccs előtt, nehogy társai kirúgjanak a hámból. Micsoda sótlan pasas, gondolhatnánk – de az a menedzser is Rafa Benítez volt, aki március 9-én, a leverkuseni nyolcaddöntő előestéjén együtt sörözött a liverpooli szurkolókkal a német város egyik ír kocsmájában. Nota bene, másnap este 3–1-re nyertek a „vörösök”… Rafa Benítez kicsit olyan, mint José Mourinho: hihetetlen módon ügyel a részletekre, folyton jár az agya, imádja családját, nincsenek magánéletbeli botrányai – csak kevésbé jóképű, mint a portugál. De legalább akkora edző. „Majdnem megszakadt a szívem a szünetben, amikor a játékosok bekullogtak az öltözőbe – emlékezett Rafa. – Tudtam, hogy mindenkinél keményebben küzdöttünk meg a döntőbe jutásért, és a finálét megelőző tíz napban emberfeletti felkészülést végeztünk. Ezért sajnáltam a fiúkat, és ezért kellett kitalálnom valamit. No de mi az ördögöt lehet kitalálni nulla hármas állásnál a földkerekség legstabilabban védekező csapata ellen?! Apránként fogtam hozzá. Először is elmondtam a becserélt Didi Hamann-nak, mit is várok tőle. Bevallom, meg sem fordult a fejemben az egyenlítés, maximum a szépítés. Haljunk meg szépen, ha már meg kell halnunk. És akkor a közönség olyan ovációban részesítette a második negyvenöt percre kifutó csapatot, hogy mindnyájan beleremegtünk…” Ami pedig ezután következett, az minden idők legnagyobb feltámadása volt. Ha Elvis Presley egyszer felkel a sírjából, leporolja a fehér öltönyét, és bejelenti, hogy világ körüli turnéra indul, az sem lett volna váratlanabb. Steven Gerrard, Vladimír Smícer, Xabi Alonso. Majd a tizenegyespárbajban Jerzy Dudek parádéja. Újabb fejezet az Anfield legendáriumában. És a trófea – ahogy Liverpoolban fogalmaznak – hazatért… |
AJÁNLOM AZ OLDALT
