A Magyarországon is népszerű egyesület múltját és jelenét mutatjuk be:
Amikor 2005. május 25-én a Liverpool FC a futball történetének leghihetetlenebb talpra állásával kicsavarta az AC Milan labdarúgóinak markából a Bajnokok Ligája-trófeát (az olaszok már az első félidőben 3–0-ra vezettek, s végül 11-esekkel az angolok győztek), talán sokan azt hitték, méltatlan kezekbe került a díj. Ám azóta folyamatosan bizonyítja nagyságát a Mersey-parti gárda. Bízunk benne, hogy a Liverpoolról írt sorozatunk még a „vörösökkel” kevésbé szimpatizáló szurkolókat – alkalmasint az Everton rajongóit… – is meggyőzi, hogy Rafa Benítez játékosai nem érdemtelenül őrzik a klub vitrinjében az európai klubfutball legértékesebb ezüstserlegét.
A filozófia negyvenhét, esztendeje változatlan:
Amikor 1892. március 15-én John Houlding, az anfieldi ingatlan tulajdonosa átcsábított a határ északi oldaláról tíz skót labdarúgót, és az 1878-ban létrehozott Evertonból kiválva, megalapította a Liverpool FC-t a Mersey partján, akkor az Albert Dock környékén kevesen vizionálhattak olyan jövőt, amelyben a csapat az ország és a kontinens egyik vezető klubja lesz a bajnokcsapatok ötször megnyert Európa-kupájával, tizennyolc angol bajnoki címmel, hat FA-kupával, hét Ligakupával, három UEFA-kupával. Aztán mégis így történt, s hogy ez így alakulhatott, abban alighanem négy legendás menedzsernek van döntő szerepe. Akik közül – paradox módon – talán az tette hozzá a legtöbbet ehhez az ötfelvonásos európai hőskölteményhez, aki már nem arathatta le az általa elvetett magból kisarjadt termést: Bill Shankly.
Az Anfield Roadon, a Liverpool FC stadionjának főbejáratánál, a mindig vásárlókkal tömött ajándékbolt előtt ott áll a vörös rajongók által minden idők legnagyobb menedzserének tartott férfiú szobra, a talapzaton egy olyan, aranybetűkkel márványba vésett sorral, amely mindennél jobban kifejezi Bill Shankly munkásságának lényegét. „He made people happy”. Igen, másfél évtizeddel a világháború után, éppen kilábalva a jegyrendszer nyomorúságából, Bill Shankly és csapata boldoggá tette egész Liverpool városát.
Már két és fél évtizede, hogy Bill Shankly eltávozott az élők sorából, de filozófiája máig ható örökség.
Amikor elfogadta Tom Williams, a liverpooli elnök ajánlatát, a csapat a másodosztályban sínylődött. Ha a makacs skót – az ayrshire-i Glenbuck bányászfalucskából – már akkor látta a fényes jövőt, akkor jósnak kellett lennie. Bár búcsúszavai, amelyekkel Huddersfieldben istenhozzádot mondott szeretett játékosainak, utólag szinte próféciaként hatnak: „Nincs más választásom, fiúk. Olyan klubhoz megyek, amelyben minden a futballról szól. Liverpoolban eszik, isszák, élik, alusszák a futballt. Ott van az én helyem.”
És ez a hely – az Anfield – bizony ma is az övé. Napjainkig ő minden liverpooli játékos, edző, menedzser és pályamunkás példaképe. A játékról alkotott víziója, egyáltalán az, hogy miként kell játszani ezt a gyönyörű sportot, ma is ugyanolyan érvényes, mint 1959 decemberében volt. Bill Shankly addigra már megjárta Carlisle-t, Grimsbyt, Workingtont és Huddersfieldet, de a szükséges pénz hiányában sehol sem volt képes igazán nagyot alkotni.
Liverpoolban nem a pénz hiányzott, hanem a zseniális menedzser, akit Bill Shanklyben véltek megtalálni. És a skót nem is okozott csalódást. Az új seprű jól sepert. A csapat akkoriban nem is sínylődött – inkább rothadt, oszlásnak indult az angol futball második vonalában. Az egykor szebb napokat látott stadion – az együttes 1901-ben, 1906-ban, 1922-ben, 1923-ban és 1947-ben már bajnokságot nyert! – omladozott, nem volt megfelelő edzőpálya, s a szakmai stáb éléről hiányzott egy olyan menedzser, aki képes lett volna felrázni letargiájából a csapatot.
Európa behódolt a vörös hadseregnek:
Pedig nem akármilyen segítői voltak az új szakvezetőnek! Bob Paisley, Joe Fagan, Reuben Bennett (közülük az első kettő Bill Shankly távozása után vette át a váltóbotot), és itt a skót volt a katalizátor. Megpezsdült a város. Hirtelen negyvenezres nézőszámokat kezdtek regisztrálni, s a csapat Bill Shankly harmadik idényében visszakerült az élvonalba. És két évvel a feljutást követően, 1964-ben az angol bajnokot úgy hívták, hogy Liverpool FC! 1965-ben a klub históriájának első FA-kupája következett, majd 1966-ban újabb bajnoki cím.
Bill Shanklyből egy csapásra az ország legünnepeltebb menedzsere lett. Együttesében pompás fiatal tehetségek bontogatták szárnyaikat – Roger Hunt, Ian St. John, Ron Yeats, hogy csak hármat említsünk –, s 1973-ban Európa is behódolt a „vörös hadseregnek”: a csapat az UEFA-kupa elhódításával az első kontinentális sikerét ünnepelhette, mindezt megspékelve egy újabb hazai bajnoki címmel. 1974-ben megint FA-kupa-diadal jelezte, hogy a klubfőnök pazarul végzi a munkáját, miként az is, hogy a hatvanas évek sikeres nemzedékének kiöregedésével olyan újoncokat hozott fel a nagycsapatba, mint Kevin Keegan, Steve Heighway, Ray Clemence és John Toshack.
Hisztéria volt, amikor a főnök kivonult
És akkor az 1973–1974-es évad végén robbant a bomba: egy szép júniusi napon Bill Shankly bejelentette a visszavonulását, indokként annyit hozva fel, hogy több időt szeretne tölteni a családjával, a feleségével, Nessszel.
A csapat játékosai és szurkolói megpróbálták rábírni elhatározása megváltoztatására, az egyik liverpooli gyár dolgozói még sztrájkkal is fenyegetőztek, ha Shankly nem marad – Bill hajthatatlan volt, s átadta a menedzseri tisztséget segítőjének, Bob Paisleynek.
Attól kezdve az anfieldi B-közép, a The Kop tribünjéről nézte szeretett csapata mérkőzéseit, az 1981 szeptemberében bekövetkezett váratlan haláláig.
A végzetes szívrohamot, majd a temetést követő első hazai meccsen gigantikus transzparens jelent meg a Kopon: „Shankly Lives Forever”. (Folytatjuk!)
forrás:www.nso.hu |